Riley E. Raines

A disztópia, mint alműfaj, már régóta jelen van az irodalomban. A nagy klasszikusok, George Orwell 1984 című műve már 1949 óta van a piacon, de őt is megelőzi Aldous Huxley Szép új világa 1932-ből. De ha még messzebbre akarunk menni, akkor Madách Imre: Az ember tragédiájában is találunk disztópikus jeleneteket, pedig az még egy évszázaddal korábbi. A nagy klasszikusok mára alapműnek számítanak bizonyos körökben. Kultusz övezi őket, mindenki hallott róluk, és mindenki, aki érintett a témában, ismeri a történetüket - legalább nagyvonalakban. Ezeket a műveket viszont nem élvezetből olvassák az emberek (mármint sokan), mert a nyelvezetük mostanra elavult. Hamisítatlan szépirodalomról van itt szó, aminek megvan a helye minden disztópia-kedvelő könyvespolcán, és szeretettel, vagy épp szent borzalommal nézünk ezekre a könyvekre, mert a jelen korunk vonásait jósolták meg. A disztópia műfaja viszont 2008-ban betört a köztudatba. Azóta pedig nem lehet csak úgy elmenni mellette. Személ

Carlos Chernov könyve az új olvasási korszakom - "galaktikus mindenevés" - egyik első, és épp ezért meghatározó kötete volt. A molyon már írtam róla egy rövid szösszenetnyi értékelést, de a napokban úgy döntöttem, hogy ez a könyv mindenképp megérdemli, hogy közelebbről is megvizsgáljuk. Már nem friss az élmény, azóta eltávolodtam tőle egy kicsit, és olvastam több nagyon jó, és kevésbé jó könyvet is, de ez valamiért még mindig többször eszembe jut. És egyre jobban bosszant, hogy az emberek még mindig nem ismerik, és nem figyeltek fel rá. Ezért is döntöttem úgy, hogy megírom róla az értékelést - ha csak egy-két embernek kedvet csinál hozzá, már volt eredménye :) Kétszáz ​évvel a Földet átalakító nagy klímakatasztrófa után a túlélők között sokáig dúló háború erőszakos, totalitárius társadalmat hoz létre. A világban zajló folyamatokat a győztesek doktrínája határozza meg, a milliomos lét azt a lehetőséget is megteremti, hogy az ember befolyásolhassa az élet két

Avagy milyen szabályok vonatkoznak a történetmesélés időrendjére? Ennek a posztnak az ötlete azért merült fel bennem, mert már a sokadik olyan könyvvel találkoztam, ami teljesen felrúgta a történet időrendiségét. Ezek közül két könyv beszippantott, és most megpróbálom megfejteni, hogy miért. De ne szaladjunk ennyire előre. Egy-két kivételtől eltekintve minden könyvben vannak visszaemlékezések. Az információkat szinte soha nem kronológiai sorrendben kapjuk, hiszen akkor minden úgy kezdődne, hogy "megszülettem, felcseperedtem...", és az olvasó az első ötszáz oldalon halálra unná magát. Egyes információk később lesznek fontosak, és néha még az sem lenne elég, ha a főszereplő életét a kezdetektől nyomon követnénk: gondoljunk csak a Harry Potter merengős jeleneteire! Azokban az emlékekben jóval Harry születése előtt járunk, az információk mégis a jelenben lesznek fontosak.  Ennek ellenére a Harry Potter-sorozat kronológikus, és jár egy pacsi Rowlingnak, amiért

Amikor megkaptam ezt a könyvet, úgy gondoltam, hogy komfortzónán kívüli olvasás lesz, hiszen nagyon ritkán veszek a kezembe szépirodalmat. (Ezen lassan változtatni kell.) Arra számítottam, hogy lassan fogok haladni vele, és csak hetek múlva érek a végére. A sejtéseim nem jöttek be: bár a történet kétségtelenül szépirodalmi, a lélektani vonalak nagyon is a komfortzónámba tartoznak. Ráadásul néhány nap alatt felfaltam a könyvet, és nem is véletlenül. Lássuk az értékelést, spoilerek nélkül! Evie Wyld: Ha minden madár énekel Jake Whyte, az Ausztráliából érkezett fiatal nő magányosan él egy öreg tanyán, valahol egy meg nem nevezett brit szigeten, ahol szüntelenül esik az eső és fúj a szél. Van egy társa, a neveletlen Kutya, és van egy birkanyája. De éjszakánként valami előjön az erdőből, és öldösi a birkáit. Akármi lehet. Talán az erdőben élő rókák, vagy az a furcsa fiú a szomszédból? Egy ismeretlen, félelmetes vadállatról is hallani. Avagy a szörnyű titkokat rejtő múlt kí