Írói válságok fokozatai - a megszelídíthető rémek

Alább egy igazán lényegre törő írást olvashatunk az írói válság leküzdéséről, 1974-ből, Dennis Upper pszichológus tollából. A terület azóta sem fejlődött túl sokat, és igen, máig ez a legtutibb összefoglaló arról, hogy hogyan is lehet leküzdeni az írói válságot:

De a dolog ennyire azért nem egyszerű, és ha az ember éppen kifelé lábal egy írói válságból, és már legalább blogot képes írni, akkor megszületik az alábbi értekezés:

A Lustaság réme

Szeretem azt mondani, hogy az írói válság egyszerűen az írói lustasággal azonos állapot, csak az előbbi kifejezés szebben hangzik. Ez azért nem teljesen igaz, de ez is előfordul, mondhatnánk, hogy ez az írói válság első, nyolc napon belül gyógyuló fokozata:

Tegyük fel például, hogy van egy regényed (aminek talán sosem volt vázlata), és most egy kicsit törnöd kellene a fejedet rajta, hogy hogyan alakuljon a következő fejezet, vagy éppen a sorozat következő kötete. De ez problémás, és nincs kedved-időd-energiád ezzel foglalkozni. 

Nos, ez az írói lustaság, ami könnyedén orvosolható: félre kell tenned minden olyan kifogást, amit bebeszéltél magadnak, leülni, kitalálni, vázlatolni és írni. 

A Motiválatlanság réme

Aztán létezik egy írói motiválatlanság. Amikor egyszerűen nincs kedvünk írni, vagy nincs sztori, amit megírnánk. Ilyenkor ne erőltessük, és végképp ne feszüljünk bele abba a hamis szabályba, hogy csak úgy lehet valaki író, ha minden egyes nap ír. Ez egyszerűen nem igaz. Néha tudni kell nem írni. És ha nagyon nincs kedved, időd, szorgalmad és energiád, akkor inkább ne írj. Csak mélyebb válságot okozna. Egy idő után úgyis el fog kapni a hév, és újra oldalak pörögnek le az ujjaid alatt.

A Semmi Sem Jó réme

Aztán van a következő fokozat, ami már nem csak lustaság, hanem önértékelési gondokkal összefüggő, írói blokk. Kiváltói lehetnek ugyanúgy a negatív kritikák, mint a pozitív megerősítés elmaradása. De jön az magától is, mert az író egy ilyen állatfaj. Legfőbb tünete: "minden, amit írok, szar". Nem jók a karakterek, összeomlik a megteremtett világ, vagy csak egyszerűen nem jól simulnak egymáshoz a mondatok. 

Orvoslása kicsit bonyolultabb: félre kell tenni. Egy kicsit nem szabad írni, olvasni kell, kirándulni kell, emberekkel kell beszélni, tapasztalatot kell gyűjteni mindenféle szinten. Ilyenkor nem szabad erőltetni. Egy kis idő után önmagát orvosolja a probléma.

A Túl Magas a Léc réme

És most jön a fekete leves. Minden olyan író, aki már kapott kisebb-nagyobb elismerést befejezett történetre, szembesülhet vele. A "túl magas a léc" című válság. Az alábbi kérdések merülnek fel ilyenkor: tudok olyan jót írni, mint legutóbb? Tudok olyan jól írni, mint szeretnék? És amíg az író ezen kérdések között őrlődik, és az előző ponthoz hasonló, önértékelési gondjai alakulnak ki, addig biztos, hogy minden billentyűt utálni fog, amit leüt. Ez az egyik legmélyebb válság, és - nálam legalábbis - minden egyes befejezett történet után vissza-visszatér.

Orvoslásához vegyük be a leszaromtablettát, és írjunk újra élvezetből, csak azért, mert éppen tetszik az a sztori, amit írunk. Csak úgy, ahogy az előbbi történetnél, most se gondoljunk a következményekre! (Mármint a kész bestsellerre dehogynem! Csak a lehetséges buktatókat felejtsük el, mert igenis, sikerülni fog megugrani azt a lécet, sőt, hamarosan rájövünk, hogy magasabbra is tehettük volna.) 

Az Írói Válság rémének megszelídítése

Az írói válság egy kicsit az irói élet része. Meg kell élni ahhoz, hogy az ember író legyen. Tudni kell néha nem írni - lustaságból, időhiányból és a siker minden egyes lépcsőfokán felmerülő  -, hogy aztán, amikor kijövünk belőle, akkor a következő még jobb, még nagyszerűbb, még sikeresebb legyen. Merjük megélni az írás negatív oldalát, és ne felejtsük: a legmélyebb hullámvölgyek után van igazán esélyünk arra, hogy a legmagasabb csúcsokat hódítsuk meg!