Korcsok

Vannak életszakaszok, amikor az ember egyszerűen nem tud rátapadni egyetlen könyvre sem. Amikor képtelenség átzuhanni egy másik világba, mert a valóság folyamatosan ostromol. Most pont így jártam a Korcsokkal, de ez semmit sem von le a könyv értékéből.

Amit elöljáróban tudni kell, hogy személyesen ismerem R. J. Hendont (ha azt a pár találkozást ismerettségnek lehet nevezni), hiszen ugyanazon kiadónál jelentek meg a könyveink. Szimpatikus fickó benyomását keltette, olyasvalakiét, aki a folyamatos fejlődési lehetőségeket keresi. És ezt tükrözi a regénye is. Egyáltalán nem kezdő: a Korcsok nagyon jól megírt, izgalmas történet. Ugyanakkor mindig van feljebb.











Szubjektív értékelés következik



A szereplők:
Elég sok történetszál fut össze, és elég sok szereplő szemén keresztül ismerkedünk meg a világgal. Rany egy szerethető főszereplő, egy kislány, aki "ért a kutyák nyelvén". Az ő szemszöge és karaktere uralkodó a kötetben. Egyfelől kockázatos dolog egy gyereket választani egy nem gyerekeknek szánt történet fő karakterévé, mert az átlagos olvasó nem fog tudni azonosulni vele, másfelől viszont Rany nem verte le a lécet. Motivációi, viselkedése, története érdekessé, izgalmassá és feszültté teszik a könyvet, a kislányból nem lesz sem abszurd szuperhős, sem pedig önsajnáló liba. Úgyhogy annak ellenére, hogy a 380 oldal tetemes százalékában egy tízéves kislányt követünk, a könyv a felnőtt olvasóknak sem fog csalódást okozni.
Rany nővére, Soya karaktere nem kapott saját fejezeteket (ha jól emlékszem), mégis érdemes megemlíteni. Szintén kulcsszerepet tölt be a történetben, sokkal jobban belesimul a világba, mint a húga. Egyetlen motivációja van: megtalálni a gyógyszert Rany betegségére. Egyetlen eszköze van: elcsábítani valakit, akiről azt sejti, hogy megmentheti a húgát. Kétségkívül bátor, önfeláldozó kamaszlány, de - és itt a nagy de - egy kicsit rajta csúszott meg a történet. Soya karaktere sokkal kevésbé kidolgozott, mint bárki másé, annak ellenére, hogy rengeteg játékidőt kapott.
Lorens viszont egy kicsit ellensúlyozza Soya hibáit. Szépen kidolgozott karakter, érthető és átérezhető motivációkkal, felnőtt ember felnőtt problémákkal, és körülötte egy olyan társadalommal, amibe beleszületett de mégsem érzi ide tartozónak magát. Azt hiszem, mindannyian találkoztunk már az ő érzéseivel, mindenki tudja, hogy milyen érzés belefásulni a munkába, és folyamatosan megpróbálni megfelelni mások elvárásainak. Megpróbálunk segíteni, ahol lehet, de nincs hatalmunk igazán segíteni, és a végén úgyis mi szívjuk meg. Mindannyian egy kicsit Lorensek vagyunk. Mondjuk épp ezért a karakter történetének lezárása nem fest túl jó képet, de most nem lövöm le a spoilert.
Baid karaktere viszont valami eszméletlenül unszimpatikus. Ő a főgonosz a történetben, méghozzá egy jól megalkotott főgonosz, érthető motivációkkal, félelmekkel. Mivel saját fejezeteket kapott, szerettem volna, ha néha, egy egészen kicsit legalább együtt tudunk érteni vele, vagy legalább meg tudjuk érteni, hogy tényleg ez volt a "legjobb" lépés, amit tehetett, de ennyire sajnos soha nem sikerült közel hozni a karaktert. Összességében viszont nem bántam, hogy ő volt az antagonista - legalábbis az első kötetben -, mert hatalmas adagot adott hozzá a feszültséghez.
Angyal - akit a történet elején csak a fekete kutyaként ismerünk - fejezetei viszont a történet szívét adták. És most nem arra kell gondolni, hogy az egekbe ugrott a cukiságfaktor, mert ezt a kutyát egy pillanatra sem találtam cukinak. A kutya egy teljesen vad, a falkában középen elhelyezkedő állatból lassan Rany társává válik: társává, de nem a szolgájává. 
Azt hiszem, sokkal szebb lenne a világ, ha mindenki úgy tisztelné a kutyákat, mint Rany.




A világ:
Én nagyon szeretem a disztópiákat, úgyhogy nem először találkoztam hasonló világfelépítéssel. Van egy falakkal körülvett, hatalmas város, ahol génmanipulált emberek élnek a saját, sehová sem tartó társadalmukban, miközben a világ elpusztult körülöttük, és a kint lakók a nyomornegyedben barbárokként élnek. Odabent minden szép és jó és letisztult, csak épp tökéletes kontrollt gyakorol a kormány, de ha jól viselkedsz és hűséges, hasznos tagja vagy a társadalomnak, akkor tök kényelmesen élhetsz. Ha nem vagy az, akkor eljönnek érted a városőrök. A technológia magasan fejlett és mindent megad. Nincs éhezés, de nincsenek sem növények, sem állatok a városban (kivéve talán azt a pár macskát és kutyát, akik beszöktek, és akiket mindenáron megpróbálnak kiirtani a városból.) Ennek nagyon jól érthető magyarázata lesz egyébként. De Overtoun bennem egy egészen kicsit a Kapitólium benyomását keltette. Vagy az Útvesztőben megismert fővárosét (annak nem emlékszem, hogy mi a neve.) Mint mondtam, szeretem a disztópiákat: ez a világépítés nem volt több vagy jobb a már megismerteknél, de kétségkívül más volt, és máshogy is ismertük meg. Szóval összességében pozitív érzéseim maradtak a világépítés ezen pontján.

És akkor a várossal szemben állnak a barbárok. A Kráterben - amit talán egy bomba ütött? - élő barbárokról nagyon negatív maradt a benyomásom. Mintha génmódosítások nélkül az ember hülye lenne, magának való és erőszakos, és mindenkit utál, aki nem olyan, mint ő. Az egyetlen pozitív szereplőről itt kiderül, hogy nem is barbár. Egy másik meg folyamatosan sunyít és manipulál, ráadásul amire a kutyákat használja, hát attól kedvem támadt kibelezni az illetőt. Váhh. 
Nem szerettem a barbárokat, nem nekik drukkoltam. De ha nem nekik, akkor kinek? Itt mindenki el van cseszve. Szegény Rany, a két tűz között remélem, hogy egy harmadik utat fog választani majd a következő kötetekben.



A történet:
Egy kicsit itt is eszembe jutottak a disztópikus történetépítések. Felépítjük a társadalmat, részletről részletre bemutatjuk a legutolsó szegénylegénytől a város vezetőiig, megtöltjük hitechizékkel a sztorit, szembeállítjuk a két szélsőséget (génmódosított emberek és barbárok), aztán szépen egy harcban elpusztítjuk mindkettőt.Igen, ugyanezt láttuk már az Éhezők viadalában is.
Hogy mi menti meg mégis? A KUTYÁK! A kutyák, akik úgy viselkednek ebben a történetben, mint a teljesen vad farkasok - egészen addig, amíg Rany kapcsot nem teremt köztük és az emberek között.
Angyal nézőpontja, mint korábban is említettem, nagyon izgalmas fűszert ad hozzá az egészhez. És mivel Rany szála is szorosan összefűződik vele, a történetet kiszámíthatatlanná teszi. Adott persze a díszlet, egy klasszikus disztópia, ugyanakkor egészen újszerű a megvilágítás, szokatlanok az egyéni sorsok, izgalmas a történet, mert lehet, hogy tudjuk, hogy mi fog történni nagytotálban, de teljesen kiszámíthatatlan, hogy a premier plánok mit mutatnak majd. 



Összességében:
Nagyon tetszett a Korcsok, és sokszor hosszabb távon is beszippantott még a személyes problémáim ellenére is. Megszerettem azokat a szereplőket, akiket kellett, és utáltam azokat, akiket utálni kellett. Egy picit száraznak találtam itt-ott a nyelvezetet, ahol események soráról olvastam. Nem volt a nyelvezetben költőiség. De lényegre törő volt, kellő mértékű leírással, amivel el tudtam képzelni és át tudtam érezni az egész történetet. Úgyhogy ezúttal is köszönöm az élményt R. J. Hendonnak!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Csuka-átok - könyvajánló

A valószerűtlenség elmélete - könyvajánló

Tokióban ébredek - kritika