Ad Astra - végtelen utazás önmagunkba - kritika

Az Ad Astra premierje lázban tartja a scifi-rajongókat, nem is véletlenül: mostanában éveket kell várnunk egy-egy olyan film elkészültére, ami foglalkozik az űrutazással, és nincsenek benne se Hulkok, se Vukik. Nem is csoda, hogy azonnal bőséggel megrohamozták a blogokat a róla készült amatőr és félprofi kritikák, és mindenki melldöngetve hangsúlyozta, hogy mekkora csalódás a film. (Ha talál valaki pozitív véleményt, kérem, linkelje!)

Miért néztem meg mégis? Mert a moziban lemaradtam a Végjátékról, a Csillagok közöttről, de még az Utazókról is, és ezeket az űrbéli felvételeket mindenképpen nagyképernyőn akartam látni. A trailer alapján én is hard-scifire számítottam, a kritikák alapján pedig egy nagyon rossz filmre, de végül egyik véglet sem jött be. 

Itt a trailer, egyébként:

Már ott lehetne gyanakodni, hogy ez bizony nem lesz hard-sf, amikor a moziban nincs 3D-s előadás, ellenben közel ugyanannyiszor vetítik feliratosan, mint szinkronosan. Ha ott nem, akkor Brad Pitt belső monológjai hallatán, amelyek végigkísérik a történetet. Ez egy művészfilm. És mint ilyen, nem a science fictionnel fog foglalkozni. Hanem mivel is? Az érzelmek elfojtásával, az emberi reakciókkal, a félelemmel és önmagunk keresésével. És ha pszichológiai thrillerként nézzük, akkor ez már majdnem mestermű.

Mindazoknak, akik már látták, vagy biztosak benne, hogy nem fogják megnézni, spoileres értékelés következik.

A film felépített egy szimbólumrendszert, és azt a világűrbe - jobban mondva a Naprendszerbe - helyezte. Roy McBride, a főhősünk lelkivilágát követhetjük nyomon lenyűgöző képekkel megjelenítve. A film következetesen váltogatja a premier plánokat a nagytotálokkal, egyszer Roy rezzenéstelen arcát látjuk, aztán annak a kivetítését, ami benne zajlik. Kezdve a Földön, ahol Roy kívülálló a saját életében, nem működik a párkapcsolata, mert nem is figyel rá és nem tesz bele semmit, hiszen kizárólag a nagyobb célokért él, a hősnek és halottnak hitt apja hírnevének árnyékában. Minden érzelmet elfojt, olyannyira, hogy a végén már akkor sem érez semmit, amikor egy, a földi légkörön túlnyúló antennáról zuhan le. Hidegen és következetesen cselekszik, a legnagyobb vészhelyzetekben is uralkodik magán.

De addigra a belső világa háborog. Emlékezetes, és a trailerben is sok képkockát kapott a holdbéli autós üldözés és lövöldözés, ami tökéletesen megjeleníti ezt a belső vívódást, és az az út végül a sötétségbe, a bizonytalanságba visz. Roy mégis folytatja az utazást, a Marson úgy teszi le az űrsiklót, hogy a kapitány addigra már megfagyott a sokktól, még mindig tökéletesen ura az érzelmeinek. Egészen addig, amíg el nem küldi az üzenetet az apjának - nem azt az üzenetet, amelyet felolvastatnak vele, hanem azt az üzenetet, amelyet a saját szavaival mond el. Várható, de jól időzített fordulat, hogy ugyanekkor küldik haza, és szeretnék elzárni a továbbiaktól.

És ugyan megtudja, hogy az apja egy szörnyeteggé vált, aki megölte a teljes legénységét, de mégis továbbmegy, meg akarja ismerni önmagát, és találkozni akar az apjával, akit idestova negyven éve nem látott. Az út hosszú, rémisztően magányos, és Roy maga is gyilkossá válik, és a legsötétebb szakaszt egyedül teszi meg, egyre távolodva a Naptól, eljutva a legnagyobb mélységekbe, de mégis kitartóan tartva a célja, a Neptunusz felé. Azért, hogy végrehajtsa a küldetést, és felrobbantsa az apja űrhajóját (ami egyébként a földi életet is fenyegeti, de ez megint csak annyira másodlagos jelentőségű a filmben, és annyira nem kaptunk rá érthető magyarázatot, hogy a hogyanokat jobb is elengedni.)

Az apjával való találkozás jelenti az érzelmi feloldást, az a pillanat, amikor először látunk egy könnycseppet legördülni az arcán. És minden elfojtás gyökere oldódik fel akkor, amikor végül tényleg elengedi az apját, és hazaindul, a Föld felé.

Ha mindez hard sci-fi lenne, akkor lennének kérdéseim. Például, hogy mit jelent társadalmilag az, hogy háborúk folynak a Holdon, hogy a Mars-kolónia hogyan éli a mindennapjait, vagy hogy kinek jutott eszébe pont a Neptunusz gyűrűi mentén pályára állítani egy űrhajót, miért ugyanazokat a rakétákat használják a "közeli jövőben", mint mi, holott ilyen mennyiségű kerozint addigra már nehéz lesz előállítani, és így tovább. De ez a film csak képileg sci-fi, a történet egyáltalán nem arrafelé fókuszál.

Az operatőri munka gyönyörűre sikerült. A színészi játék káprázatos (ilyen felhozatalnál talán nem is meglepő.)

Mint egy lélektani filmmel, tökéletesen elégedett vagyok.