Álmok sivataga - könyvajánló
Ez volt a második könyv, amit Sara Stridsbergtől olvastam - a Szeretet gravitációjáról korábban írtam is a blogon - és azt kell mondjam, ezúttal egészen más élményt nyújtott.
A szépirodalom legmélyére értünk ezzel a kötettel. A kilencedik bugyor tele van őrülettel, durva és gyomorforgató szagokkal, és még gyomorforgatóbb képekkel. Mégis rengeteg tanulságot rejt.
Az Álmok sivataga minden téren felkavaró olvasmány, úgyhogy csak azoknak ajánlom, akik ilyesmire nyitottak - mert Sara Stridsberg ismét egy kemény témához nyúlt, és bár ismét zseniálisan oldotta meg, ez az utazás nem lesz könnyű.
A borító
A borító ezúttal is szépen átadja a hangulatot, de valamivel kedvesebb képet sugall, mint ami a könyvön belül vár. Önmagában szerintem gyönyörű és elég figyelemfelkeltő, a könyv ismeretében viszont kissé túl egyszerűnek érzem.
A stílus
A könyv olyan érzetet kelt, mintha egy haldokló hajléktalan, elmegyógyintézeteket többször megjárt nő, Valerie Solanas életének utolsó filmjét látnánk, ami lepereg előtte a halála előtt. Néha a gondolatok összefüggőek, a képek teljesek és élénkek, de mégis mindenhol ránk köszöntenek az undok, undorító szagok és képek - legyek ostromolják a piknikkosarat, hányásszag terjed a folyosón, és így tovább. A borzalmakat egy pedofil apa koronázza meg. Az idősík össze-vissza ugrál, egyszer az elmegyógyintézetben vagyunk, másszor a folyóparton, aztán rögtön a tárgyaláson, úgyhogy nagyon oda kell figyelni, hogy összeálljon a kép.
A könyv sokszor csak leír, és E/2-ben teszi, mintha te lennél Valerie Solanas. (Az E/2-es narráció nekem már régóta vesszőparipám, ezúttal sem fogok csak úgy elmenni mellette. Ha azt szeretnéd, hogy érdeklődve olvassam a könyvedet, akkor ne használd. Ha használod, utálni fogom az egészet.)
Az E/2-es monológokon túl pedig a történetünk párbeszédekből, vagyis drámaszerűen megírt jelenetekből építkezik.
A szereplők
A legkülönösebb szereplő számomra az Elbeszélő volt, vagyis a szerző a saját hangján megszólította Valerie-t. Kérdéseket tett fel, beszéltette Valerie-t, és kifejtette a saját véleményét.
Valerie maga viszont számomra egyértelműen pszichiátriai kezelésre szorul. A válaszai vagy összefüggéstelenek, vagy olyanok, mint egy beakadt lemez. Nyilvánvalóan nem ugyanúgy érzékeli a külvilágot, ahogyan mi érzékeljük. De ha ugyanazokon a dolgokon mennénk keresztül, ugyanazok az emberek átkoznák el a sorsunkat, akik az övét, akkor valószínűleg mi sem járnánk sokkal jobban.
A történet
A szépirodalom egyik ismertetőjele manapság, hogy a történetünk mozaikdarabokból áll össze, mellőzi az időrendiséget, és általában valami egészen másféle logikai kapcsolatban építkezik. A jeleneteket a könyv első látásra teljesen összefüggéstelenül fűzte fel egy láthatatlan fonálra az író. A teljes történet, az ok-okozati kapcsolatok nem derülnek ki azonnal. Épp olyan, mint amilyen a halál előtti utolsó álom, a legutolsó lélegzetvétel. És amikor már azt hinnénk, hogy rosszabb nem történhet, akkor egy kicsit még mélyebbre zuhanunk a szakadékban.
Pedofil apa, prostitúció, halálos betegség, bírósági tárgyalás, elmegyógyintézet, gyilkossági kísérlet... a teljesség igénye nélkül.
Kinek ajánlom?
Erős gyomrú olvasóknak, akiket nem tántorít el a szókimondó nyelvezet. Azoknak, akik szeretik az elgondolkodtató könyveket. És - bár az írónő az első oldalon leszögezi, hogy ez a könyv a fantázia műve - ajánlom azoknak, akik szeretnék jobban megismerni Valerie Solanas író, színész és prostituált életét, és szeretnék felvértezni magukat a világ kegyetlenségei ellen. Mert a szépirodalom kilencedik bugyránál nem sok rosszabb történhet.
A recenziós példányt ismételten köszönöm a Metropolis Mediának!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése