Acélszentek - kritika

Nem én vagyok az első, és valószínűleg nem is az utolsó, aki recenziót ír az Acélszentekről. Én is hallottam már róla jót és rosszat is, és volt szerencsém megismerkedni az íróval is. Ennek ellenére nem leszek kíméletes, de igazságtalan sem.

 Szöllösi Kristóf történetét akkor néztem ki magamnak, amikor az első részletek megjelentek róla az Aranymosáson. Már akkor úgy gondoltam, hogy ez a srác nagyon lendületesen ír, és nagyon is érdekel az a világ, amelyet alkotott. A könyv, legnagyobb örömömre nyert is a pályázaton, és - mint utólag kiderült, jelentős átdolgozás, szerkesztés után - meg is jelent a Könyvmolyképzőnél. Nem csaptam le rá azonnal, és mire megteremtek az anyagi lehetőségeim, sajnos annyi negatív véleményt generált a KMK logója, hogy egy kicsit nekem is elvette a kedvem. Nemrégiben viszont mégis beszereztem a könyvet, és sokkal jobb lett, mint amire számítottam.

Szubjektív értékelés következik.

Van egy bevett gyakorlatom, hogy három szempontból értékelem a történeteket: a világalkotás, a karakterek és a történet szempontjából, és most hozzávenném a nyelvezetet és a borítót is. Lássuk mindezt visszafelé :)

1. A borító

Telitalálat. A borító önmagában is látványos, ügyesen szerkesztett, hűen megjelenik rajta az a rozsdásodó, pusztuló világ, ami a könyvet is jellemzi. A "hard selection" besorolással mélységesen egyetértek (egyébként ez a kedvenc címkém a KMK-s könyvek közül.) Viszont nem igazán értem, hogy a Lánchíd miért csilli-villi kivilágított, épségben lévő híd rajta. a Budai vár jobban mutatott volna, akkor már. A rajta lévő feliratok - köztük Katona Ildikó ajánlása - nem dobogtatta meg a szívem, szóval ez utóbbit tévútnak érzem egy kicsit. 

9/10

2. A nyelvezet

Látszik a szövegen, hogy sokat foglalkoztak vele. Merész és nem is gyenge füleknek-szemeknek való, de a történethez tökéletesen illik. Nekem megvan az a szokásom, hogy egyszerűen átugrom a szöveg hibáit, és nem akadok fenn apróságokon, de ebben szerintem kevesebb hiba volt, mint egy átlagos KMK-s fordításban (csak példaképpen, volt egy szintén könyvmolyképzős kiadvány, amiben a fordító egyetlen bekezdésben 14-szer használta a "térkép" szót!), szóval a nyelvezet önmagában igényes volt, könnyed hangú, eléggé egyszerű ahhoz, hogy sodorjon. Találóak voltak a leírások, jól elkapottak a párbeszédek. Jól ír a srác, na, és ez a lényeg. Vannak még apró hibák, szerkesztési bakik, de nem volt különösebb bajom a nyelvezettel.

9/10

3. A történet

Írták már előttem is páran, hogy az Acélszentek sztorija egy videójátékra emlékeztet, ahol a főhős megy előre, minden ponton talál egy kulcsot a következő ponthoz, aztán halad tovább, sérülten, innen-onnan összeszedett fegyverekkel, alkalomadtán egy gyógyelixírrel, stb. Azért emlegetem fel, mert egyetértek vele. A főhős tényleg lépett egyik pályáról a másikra, néha visszaköszönt egy kicsit, aztán ment tovább. Találkozott őrültekkel és még őrültebbekkel, megkapta vagy megtalálta a kulcsot a következő ajtóhoz, belépett rajta, megsérült, és így tovább. Dramaturgiailag is szépen lemodellezhető a történetív, a vége előtt nem sokkal elértük a mélypontot, az igazi életveszélyt, a teljes kilátástalanságot, hogy aztán végül Ádám megnyerje élete nagy csatáját. Nem voltak történetvezetési bravúrok, bár tény, hogy volt néhány meglepő fordulat. És a végjáték nagyon ütős volt.

5/10

4. A karakterek

Kezdjük ott, hogy vakaródzhatnékom van a magyar nevektől, de mivel Budapesten vagyunk, jól állt neki. Dani karakterében egy pillanatra sem tudtam megbízni, és milyen jól tettem! Nikolett karakteréből csak ízelítőt kaptunk, pedig kulcsszereplője a sztorinak, és még rengeteg dolog érdekelt volna róla, de összességében tudtam értékelni a csajt. A többi elborult arcot inkább meg sem említeném, mindnek volt egy-egy tulajdonsága, egy motivációja, egy szerepe a történetben, amit betöltött, és aztán elköszönt a lapokról - többségében hullaként. Ráadásul mindegyik tartozott valamiféle elcseszett, fanatikus, vagy csak szimplán nagyon hülye frakcióhoz. És mind-mind túlzásba vitte a dolgot. Hát... Ez a rész nem nyűgözött le. 

Ami viszont tényleg bántott ezen a téren, hogy Ádám karakterét egyáltalán nem sikerült megismernünk. Nem tudom például, hogy miért pont gépromboló. Hatalmas csatát vívott, de a motivációiból nem láttunk semmit. Nem akar meghalni, eddig oké, de hogy miért akar élni, mire büszke, mi motiválja úgy egyáltalán - azon felül persze, hogy nem akar beledögleni ebbe az egész elcseszett világba - nem igazán jött át a könyvből. Egyszer éreztem azt, hogy igazán izgulnom kellene érte, közvetlenül azelőtt, hogy először találkozott volna a Kaszással, de aztán akármilyen sérüléseket is kapott, akármilyen elkeseredetten is próbálkozott, nem volt személyes érdekeltségem, kötődésem hozzá. Ami megnehezítette az olvasást. De mivel ez valamilyen szinten műfaji sajátosság is (más, nagynevű könyvekben sem tudják eltalálni a lelki mélységet), úgyhogy emiatt nem akarom végső kárhozatra ítélni a könyvet.

4/10

5. A világ

Az általunk ismert Budapest már nincs sehol, de hogy pontosan mikor és hogyan pusztult el, mikor volt az a bizonyos harmadik világháború, ami romba döntötte, az számomra nem esett le igazán. Emleget a könyv három olyan tornyot, ami még nem létezik, említ egy mozgólépcsőt a Lehel téren (de szép is lenne!!!!), valamint a WestEndet, létező hidakat és épületeket, meg romokat. Rengeteg romot. Pesti lakosként sok helyszínt felismertem, mert én is járok arra nap mint nap, de néha ráncoltam a szemöldökömet rendesen. Összességében meglepőnek, sokszor viccesnek, de mindenképpen hatásosnak tartottam a helyszínválasztásokat (hatásosnak, és nem hatásvadásznak, az más.) 

Na de azok az NJK-k, akikkel benépesítette ezt az egészet! Aucs. Ennyi őrült, idióta, elborult, fanatikus barmot! A kommunisták még ártatlan báránykáknak tűntek a fanatikus géprombolókhoz képest, és akkor még elcseszett okkultisták, háborúmániás papok és egyéb teljesen hülye szereplők mindenhol. Hát basszus. 

Én az atombombának drukkoltam.

8/10

6. Konklúzió

Összességében az értékelés 6,5-es átlagot ad ki (a borítót nem számolom bele, mert az szerintem teljesen független volt Szöllösi Kristóf érdemeitől), de mivel a könyv szórakoztató volt és vicces, és azért azt se felejtsük el, hogy első könyves, fiatal szerző műve, aki még nagyon-nagyon sokat fog tanulni pályafutása során, ezért felfelé kerekítem. 

Nagyon kíváncsi leszek Kristóf következő sztorijára.

7/10