Ha minden madár énekel - kritika

Amikor megkaptam ezt a könyvet, úgy gondoltam, hogy komfortzónán kívüli olvasás lesz, hiszen nagyon ritkán veszek a kezembe szépirodalmat. (Ezen lassan változtatni kell.) Arra számítottam, hogy lassan fogok haladni vele, és csak hetek múlva érek a végére.

A sejtéseim nem jöttek be: bár a történet kétségtelenül szépirodalmi, a lélektani vonalak nagyon is a komfortzónámba tartoznak. Ráadásul néhány nap alatt felfaltam a könyvet, és nem is véletlenül.

Lássuk az értékelést, spoilerek nélkül!

Evie Wyld: Ha minden madár énekel

Jake Whyte, az Ausztráliából érkezett fiatal nő magányosan él egy öreg tanyán, valahol egy meg nem nevezett brit szigeten, ahol szüntelenül esik az eső és fúj a szél. Van egy társa, a neveletlen Kutya, és van egy birkanyája.
De éjszakánként valami előjön az erdőből, és öldösi a birkáit. Akármi lehet. Talán az erdőben élő rókák, vagy az a furcsa fiú a szomszédból? Egy ismeretlen, félelmetes vadállatról is hallani. Avagy a szörnyű titkokat rejtő múlt kísért?
Mi késztet egy lányt arra, hogy egy elhagyatott tanyán, sok ezer kilométerre a szülőföldjétől magányosan éljen? Miféle tragikus titkokat hordoz a lelkében, mi elől menekül, és miről tanúskodnak a hátán soha be nem gyógyuló hegek? S mi köze mindennek az eltűnő birkákhoz?
Számos díjjal jutalmazott, gyönyörűen megírt, fordulatos történet egy különleges női sorsról, erőről és a nehezen megszerezhető megnyugvásról.

A stílus

A könyv nyelvezete alapvetően egyszerű, és nagyon olvastatja magát, és egy-kettőre magával rántja az olvasót. Remekül adagolja a feszültséget. Félúton jár a lélektani dráma a thriller között. Szókimondó, néha már fintorgósan is az. Ugyanakkor elképesztően természetközeli: akár a birkanyírásról, akár a szexről olvasunk, egyetlen elkendőzött kifejezés sincs benne.

És a madarak! Én békében vagyok azokkal a szavakkal, amiket nem értek pontosan (lehet, hogy túl sok sci-fit és fantasyt olvastam), de ha valaki mindenképpen maga elé akar képzelni minden madarat, és nem ornitológus, akkor bizony gugliznia kell. Szerencsére nem túl sokat, és csak a lassabb, pihenősebb részeknél: a drámaibb történéseket nem akasztották meg hasonló szavak vagy kifejezések.

Az egész könyv hangulata komor és elgondolkodtató. Nincs benne kifejezett humor, ami feloldaná, de jó is így: ez esetben csak feleslegesen tompítaná a lapok előrehaladtával egyre növekvő feszültséget.

A könyv nyelvezete illeszkedik a történethez: éppen akkor, amikor az olvasónak már kezdene elege lenni a különböző altesti kifejezésekből, bedob egy-egy gyönyörű frázist, amitől az embernek a nyála is elcsöppen.

"Néztük, ahogy a fény átvonul az égen, és egy utolsó őrjáratát teljesítő gyöngybagoly, magányos úszó az üres tengeren, kibontja a hajnalt."

A szereplők

Jake az első és megkerülhetetlen főszereplőnk, egy kifejezetten férfias nő, a lelkében sötét titkokkal és a fejében fekete árnyakkal. Ha valami különösen rossz történik vele, akkor edzeni kezd - fekvőtámaszozik vagy felüléseket csinál -, hogy elterelje a figyelmét. Nem kesereg a múltján, épp ellenkezőleg: elfojtja azt, és minél messzebbre próbál menekülni előle. Olvasva szerethető, hiszen együtt érzünk vele, de azért azon sem kell csodálkozni, hogy a környezetében mindenki utálja, és azon sem, hogy őrültnek tartják. Igyekszik lekötni magát a hétköznapi problémákkal, a birkákkal, de a rengeteg emlék sosem hagyja nyugodni.

Jake múltjából egy nagyon fontos karakter emelkedik ki, és az Otto, egy idős hím, aki nem kevés komplexusával és mániájával ott tette tönkre Jake életét, ahol csak tudta. Az egész történetből őt gyűlöltem meg legjobban.

A jelenből pedig Lloyd karaktere ragad meg igazán. A részeges, kissé esetlen, de jószándékú fazon hamar az ember szívébe lopja magát, miután kéretlenül ráakaszkodik Jake-re.

A mellékszereplők sokan vannak, jönnek és mennek, főleg férfiak; nem igazán karakterek, inkább hatások Jake életében, és különálló, nagyon emberi, és általában nagyon tragikus sorsok. Minden történet, minden kép elgondolkodtató vagy így, vagy úgy. Minden emberi szörnyeteg mögött valami tragédia áll. A népes szereplőgárda mintha visszatükrözné Jake sorsát és érzelmi világát. A legfontosabb bennük, hogy nem lehet mellettük elmenni csak úgy: annak ellenére, hogy ezek nem konkrét, kibontott karakterek, mindannyiukról éles kép rajzolódik ki az olvasóban, és mindannyian kiváltják azt a hatást, amit kell, a felületes rendőrtiszttől az utolsó birkanyíróig.

És ott vannak a kutyák: Kelly, egy múltbéli, gonosz kis árnyék, és Kutya, egy neveletlen, de hűséges társ. Ez utóbbi karakter feltétel nélkül szerethető.

A világ

Először is tudni kell, hogy végig Jake fejében vagyunk, és Jake feje nem egy szívmelengető hely. A világot az ő szemén keresztül látjuk. A történet egyik része, ahogyan azt a fülszöveg is sejteti, egy hideg és viharos brit szigeten játszódik, a birkafarmon és az ahhoz közeli, aprócska városban. A másik része viszont főképp Ausztráliában, valahol egy szüntelenül forró faluban. De mindegy, hogy mekkora a távolság a két helyszín között, mindkét világ kegyetlen, és minden pillanata veszélyt rejt. 

Ugyanakkor a könyv leírásai olyan tökéletesen megteremti az atmoszférát, hogy az ember már-már érzi a bőrén az égető napsugarakat, vagy az orrában a birkaszagot. 

Bárhová is megy Jake, és bármennyire is szeretne elmenekülni az emberek elől, azok megtalálják, és könyörtelenül beleírják magukat Jake történetébe.

"Odakint szél suttogott a fák lombjában, hébe-hóba füttyszó harsant, vagy talán a szél süvített át a völgyön, a szél, amely a tenger felől fújva átgázolt a kökénybokrokon, leszaladt a juhok legelőjére, és szélesre tátott szájjal készült elnyelni a házat."

A történet

A kötet szerkesztése figyelmes és értő olvasót feltételez - és véletlenül sem ajánlom ágybabújós olvasmánynak. A feszültség állandó. Annak, aki saját maga elől menekül, nincsen biztonságos hely, és ez olyan erős atmoszférát teremt, ami miatt a könyv már az első pár oldal után letehetetlenné válik. 

Az információadagolás bravúros. A történet két szálon fut: adott egy jelenbeli szál, azon a brit szigeten lévő birkafarmon, ahol az irodalomban szokásos, múltidős meséléssel haladunk szépen előre, és ahol a legnagyobb probléma az, hogy valami vagy valaki öldösi Jake birkáit, és az, hogy Lloyd-ot beeszi a fene a nő életébe. És ezzel párhuzamosan adott egy múltbéli szál, jelen időben elmesélve, mintha a képek, hangulatok, villanásnyi jelenetek éberálomban kerülnének elénk, amiktől nem lehet szabadulni, és ezt a történetet az író visszafelé meséli. A kronológiai sorrend tökéletes, csak éppen fordított. Ráadásul Jake folyton hazudik, mindig és mindenkinek, és legfőképpen önmagának is, úgyhogy sokminden történik, mire leásunk az igazságig.

A végkifejlet a jelenben megnyugtatóan kiszámítható, de a múltbéli történések - amik teljesen átszövik a könyvet - egyre és egyre több meglepetést okoznak. A múlt felgöngyölítése teszi igazán izgalmassá a történetet. És micsoda titkokra derül fény!

Összességében

Feszült, letehetetlen, és elgondolkodtató könyvet olvashattam, sok nagyon emberi, nagyon megérthető figurával, bravúros történetszerkesztéssel és rengeteg érzéssel. Az egész könyv megrázó, de az utolsó lapokon derül ki igazán, hogy mennyire. 

Értékelésem: 10/10


A recenziós példányt köszönöm a Metropolis Mediának.