Kronosz halála

Avagy milyen szabályok vonatkoznak a történetmesélés időrendjére?

Ennek a posztnak az ötlete azért merült fel bennem, mert már a sokadik olyan könyvvel találkoztam, ami teljesen felrúgta a történet időrendiségét. Ezek közül két könyv beszippantott, és most megpróbálom megfejteni, hogy miért.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Egy-két kivételtől eltekintve minden könyvben vannak visszaemlékezések. Az információkat szinte soha nem kronológiai sorrendben kapjuk, hiszen akkor minden úgy kezdődne, hogy "megszülettem, felcseperedtem...", és az olvasó az első ötszáz oldalon halálra unná magát. Egyes információk később lesznek fontosak, és néha még az sem lenne elég, ha a főszereplő életét a kezdetektől nyomon követnénk: gondoljunk csak a Harry Potter merengős jeleneteire! Azokban az emlékekben jóval Harry születése előtt járunk, az információk mégis a jelenben lesznek fontosak. 

Ennek ellenére a Harry Potter-sorozat kronológikus, és jár egy pacsi Rowlingnak, amiért nem álmokkal, vagy uncsi "elmesélem neked, hogy mi történt" megoldásokkal oldotta meg a múltbéli infók adagolását.

A könyvek nagyon nagy része ezt a sémát követi - tekintsünk el azoktól, akik a prológusban kiemelnek egy későbbi jelenetet, mert az nem ér, utána általában faék egyszerűségű a kronológia. Bár elő-előkerülnek tudnivalók a ködbe vesző múltból, a jelenetek sorrendje időben egymást követi, mintha egy vonalzó mentén haladnánk. 

Van viszont néhány említésre méltó kivétel, és a vonalzós hasonlattal élve megpróbálom bemutatni őket.

Az egyik egy egészen új könyv, és az előző bejegyzésben már írtam róla: Evie Wyld Ha minden madár énekel című kötete. Ez a könyv két vonalzót használ: egy jelenbelit, ami ugyanazt a sémát követi, mint mindenki más, és egy múltbelit, amit viszont az írónő a visszájára fordított. Aztán pedig egymásba fűzte ezt a két vonalzót. A múltbeli történeteket ráadásul élénkké és élővé teszi a jelen idejű narráció. 

És hogy mi lett az eredmény? Az, hogy egyre csak faltam a lapokat, mert egyre hangosabban üvöltött a fejemben a kérdés: miért, Miért, MIÉRT? 

És egészen elképesztő, hogy a történet vége nemcsak a jelenben, de a múltban is keresendő.

A másik kötet egy valamivel régebbi kedvencem, V. E. Schwab Viszály című könyve. Itt nem két vonalzó van, hanem vagy öt, több szereplő vonalzója, amiket az írónő darabokra tört, hangulat, történések, információk szerint beszínezte őket, aztán a színek szerint összeillesztette a teljes könyvet, és úgy fűzte egymás után a fejezeteket, hogy azoknak túl sok közük nem maradt az időrendiséghez. Mégis, kristálytiszta maradt a történet logikája, és szintén az egekig fokozódott a feszültség. Merész húzás volt, de bejött - bár itt annyiban maradt meg a dramaturgiai sorrend, hogy a "végkifejletet" az írónő nem pakolta a könyv közepére, hanem ténylegesen meghagyta azt a végén.

Vannak még hasonlók. Chuck Palahniuk Láthatatlan szörnyek című könyve jut még eszembe - ha valaki nem ismeri az író munkásságát, a Harcosok klubjáról már biztosan hallott -, aki a kezdetekkor összetöri a vonalzóját, beledobja egy dobozba, és aztán a jeleneteket, információkat és a mondanivalókat találomra emeli ki belőle - de nála hamarabb éreztem szétesőnek a történetet, mint feszültnek. Meglehet, az övé nem is igazi történet, mint inkább valamiféle pszichológiai élet-halál játszma a főszereplőjének fejében. 

Összességében úgy látom, hogy az efféle, múltbeli jelenetek szoros belefűzése a történet sodrásába nagyon-nagyon jól tud elsülni, kiváló írói eszköz, a végletekig növeli a feszültséget és izgalmassá teszi az olvasást. De ez nem minden történetnek áll jól - talán nem véletlen, hogy kevesen és keveset is élnek vele -, és rengeteg átgondolást, tűpontos vázlatot, vagy sok utólagos szerkesztést igényel. Eme írástechnikai fogás alkalmazását csak profiknak ajánlom. 

Ti hogy vagytok vele? Van olyan kedvenc könyvetek, amiben felborult a kronológia?