Riley E. Raines

  April Faye és én vagyunk olyan bátrak, hogy a nyilvánosság előtt is felvállaljuk, hogy közünk van egymáshoz. (Akár irodalmi területen, akár a munkában... szóval... nem tagadjuk le egymást. Pedig le kéne :D April, ha ezt olvasod, akkor azért óvatosan a munkahelyeden :D ) Egyébként úgyis olvasni fogja, mert mindjárt linkelem neki. Az történt még október vége felé, hogy elkapott bennünket a közös regényírhatnék - vagyis April felvázolt egy sztorialapot, engem is megihletett vele, aztán együtt láttunk neki a történet kidolgozásának. Most már eljutottunk odáig, hogy van belőle két és fél kötet. Aki figyelt, már ki is számolta, hogy ezt nem egészen egy hónap alatt hoztuk össze. És már most elértük a Nanowrimo határát, pedig azt csak a második kötettől számoljuk. Dicsekvés befejezve. Figyelmeztetés!  18+os tartalom! Ami viszont írástechnikai szempontból érdekes lehet, az a jelenlegi szöveg és a majdnem kész termék közti különbség. Ha az ember közösen ír regényt

Visszatértem! Ugyan nem a kihívásos poszttal, mert azt szerdán szeretném közzétenni, hanem ezúttal egy saját kis értekezéssel arról, hogy mi is az az ihlet, vagyis mit nevezünk annak mi, írók. Úton-útfélen, mindenféle Facebook-csoportban hallom/látom, hogy az írók hajlamosak a válságok nyomorába süllyedni pusztán azért, mert nincs ihletük. Nem jön a múzsa, hogy homlokon csókolja őket. Úgyhogy nem írnak napok, hetek, hónapok, évek óta, és szenvednek ettől az állapottól. Néhányan - ez igazából csak az amatőrökre igaz - azt várják, hogy egyszer majd derült égből ismét megérkezik hozzájuk az áhított ihlet, és akkor novellák, regények, komplett történetek írják magukat a word dokumentumba, amelyek úgy, ahogy vannak, egy az egyben tökéletesek lesznek, ugyanúgy, mint egykoron... Na itt a baj. Ez nagyon nem így működik. Első pont: olvasd vissza azt az írást, amit évekkel ezelőtt, a múzsa hatására írtál. (ezt a részt nem is ragozom tovább, egy bekezdés alatt tudni fogod, miről be

Nem én vagyok az első, és valószínűleg nem is az utolsó, aki recenziót ír az Acélszentekről. Én is hallottam már róla jót és rosszat is, és volt szerencsém megismerkedni az íróval is. Ennek ellenére nem leszek kíméletes, de igazságtalan sem.  Szöllösi Kristóf történetét akkor néztem ki magamnak, amikor az első részletek megjelentek róla az Aranymosáson. Már akkor úgy gondoltam, hogy ez a srác nagyon lendületesen ír, és nagyon is érdekel az a világ, amelyet alkotott. A könyv, legnagyobb örömömre nyert is a pályázaton, és - mint utólag kiderült, jelentős átdolgozás, szerkesztés után - meg is jelent a Könyvmolyképzőnél. Nem csaptam le rá azonnal, és mire megteremtek az anyagi lehetőségeim, sajnos annyi negatív véleményt generált a KMK logója, hogy egy kicsit nekem is elvette a kedvem. Nemrégiben viszont mégis beszereztem a könyvet, és sokkal jobb lett, mint amire számítottam. Szubjektív értékelés következik. Van egy bevett gyakorlatom, hogy három szempontból értékelem a törté