Riley E. Raines

 Ez volt a második könyv, amit Sara Stridsbergtől olvastam - a Szeretet gravitációjáról korábban írtam is a blogon - és azt kell mondjam, ezúttal egészen más élményt nyújtott. A szépirodalom legmélyére értünk ezzel a kötettel. A kilencedik bugyor tele van őrülettel, durva és gyomorforgató szagokkal, és még gyomorforgatóbb képekkel. Mégis rengeteg tanulságot rejt. 1988 ​áprilisában Valerie Solanast, az írót, a radikális feministát ötvenkét éves korában holtan találták szállodai szobájában, San Franciscóban, egyedül, pénz nélkül, körülötte utolsó írásainak gépelt papírjaival. A regényben Sara Stridsberg újra felkeresi a szállodai szobát, ahol Solanas meghalt; a tárgyalótermet, ahol elítélték Andy Warhol megölési kísérlete miatt; a georgiai pusztaságot, ahol gyermekkorát töltötte, és ahol apja többször megerőszakolta; és az elmegyógyintézeteket, ahova időnként bezárták. A szerző elképzelt beszélgetéseken és monológokon, visszaemlékezéseken keresztül rekonstruálja ennek az érdekes és rej

 Hűha. És még egyszer hűha. Ez a könyv egy igazi lelki hullámvasút volt, amiben a pálya elég ritkán tartott felfelé. Ismét egy szépirodalmi remeket olvashattam, és megismerkedhettem egy újabb zseniális írónővel, és olyan írói bravúrokkal, amiket tanítani kellene. Szülei válása után a tízéves Miki gyűlöli a váltott elhelyezést, utálja „új” testvéreit, de legfőképp „apatolvaj” mostohaanyját. Kénytelen azzal szembesülni, hogy a családjuk nem létezik többé. Szerencsére rátalál egy virtuális platformra, ahol a hasonló problémákkal küszködő gyerekek megoszthatják egymással a tapasztalataikat, egy nagy közös célt tervezve… A közeli jövőben, egy katasztrófa szélén álló világban járunk, ahol lehetetlen nem feltenni a kérdést: mit engedhetünk meg magunknak, mihez van jogunk, illetve mennyire bonyolult kapcsolati viszonyokat vagyunk képesek elviselni akár gyerekként, akár szülőként. A nyomasztó téma gyakran fergeteges humorral párosul, ám hiába érzünk megkönnyebbülést, amikor a dolgok már kezdene

 Üvegszilánkok. Valaki összetört egy zöld sörösüveget, egy füstös borosüveget és egy tiszta tejesüveget, összekeverte a darabjait egy tálban, hogy azokból egy gyönyörűen szikrázó, új képet alkosson. Ilyen érzést keltett bennem az Üvegkert, ami talán a legszebb könyv, amit az utóbbi időben olvastam. Olyan könyv volt ez, amit nem akartam szeretni, de megszerettette magát, amihez nem akartam kötődni, de hozzám kötődött. Olvasni egyszerre volt szívszorító és felemelő. Letenni nehéz. Elfelejteni lehetetlen. Kisinyovban ​vagyunk, Moldovában, a kommunizmus végén. A kis Lasztocskát Tamara Pavlovna kiveszi az árvaházból. Az elsőre kedves gesztus mögött félelmetes valóság rejlik: munkaerőre van szüksége a mindennapi üveggyűjtéshez. A kislányszíve szerint moldávul beszélne, de kénytelen gyakorolni az orosz nyelvet, mert nevelőanyja megbünteti, valahányszor eltéveszti a szavakat. Idővel megtanulja, hogyan kell üveget mosni, koldulni, és elutasítani a férfiak közeledését. A külvárosi ház lakóközöss

 Ó, de vártam ezt a könyvet! Direkt helyeztem az olvasási lista második szakaszára, de igazából még így sem tudta kivárni a sorát... egyszer csak a kezemhez tapadt. És onnantól már nem volt visszaút. Lássuk közelebbről Az amulettet, Lene Kaaberbøl csodáját. Vagyis hát az Igazlátó krónikák második kötetét!  Ami azt illeti, az első rész is nagyon tetszett, és korábban arról is írtam: itt találjátok a bejegyzést .  Egyetlen pillantás elegendő, és a Szégyenlátó meglátja a legsötétebb titkaidat is! Aki belenéz Dina szemébe, annak a bűnei napvilágra kerülnek. Még saját bátyja is tart tőle. Ám amikor húgát elrabolják, és arra akarják kényszeríteni, hogy ártatlan emberek ellen fordítsa tehetségét, csak ő segíthet kiszabadítani a fogságba került lányt. Vajon képes lesz rá? Az Igazlátó Krónikák második kötete! Most a második kötet kerül terítékre.  A fülszöveggel ezúttal nem vagyok elégedett. Ennél ez a könyv sokkal, de sokkal izgalmasabb és érdekesebb, és eléggé nehéz letenni, pedig nálam jóval

 Mondanám, hogy erről a könyvről én most kritikát írok - elvégre ez végre fantasy! - de képtelen lennék kritizálni. És ennek az egyik oka az, hogy imádtam! A Csuka-átok sokkal inkább hozzám tapadt, mint amire számítottam, úgyhogy ezúttal is könyvajánlóval érkezem. Elinának minden évben vissza kell térnie lappföldi szülőhelyére, hogy június 18. előtt kifogja ugyanazt a csukát a helyi kis tóból. Az élete múlik rajta. Ezúttal azonban nem a tervek szerint alakulnak a dolgok. Az idő egyre fogy, és a csuka még mindig úszik. Kiderül, hogy a lányt gyilkossággal gyanúsítják, egy rendőr is a nyomában van. Ezenkívül szembe kell néznie első szerelmével, édesanyja „szellemi” örökségével, és megküzdeni egy titokzatos átokkal. A könyv beszippant és elnyel, mint egy lapp mocsár; varázslatokkal és babonákkal van tele; benne a valóság a természetfelettivel keveredik: nem szokatlan, hogy egy drómó ül az autó hátsó ülésén, a polgármestert megszállja egy szellemszajkó, a víziszellem kártyázik az emberekkel

 Ezúttal egy nehéz, de annál fontosabb könyv került terítékre. A Test-kincugi című kötet, bár kívülről vékonynak tűnik, de mondanivalóját tekintve olyan súlyos gondolatokat tartalmaz, amitől egy kicsit úgy éreztem, hogy az erejével elsodor.  Miért is? A kincugi a törött kerámiatárgyak javításának művészi módja a japán kultúrában: folyékony arannyal vagy platinával ragasztják össze a törés helyét, hogy egy esztétikailag új műalkotás jöjjön létre. A szerző a kincugit kiterjeszti a testre is, saját tapasztalat-töredékeiből rakja össze hősnője alakját – aki viszont a betegség ellen harcolva darabokra hulló életét, méltóságát, érzékiségét, nőiségét próbálja saját erőből összefoltozni. A regény szikár, önsajnálatba soha át nem csapó nyelvezete az a nemes anyag, amely egybefogja ezeket a töredékeket. Ezúttal három szempontot fogok felsorolni (és nem fogok pontozni, mert ez nem az a műfaj.) A borító: Bár a színválasztás nekem személyesen egyáltalán nem tetszik (én inkább kéket választottam vol