Szavakba zárva - könyvajánló

 Vannak olyan könyvek, amiket akkor is érdemes elolvasni, ha esetleg nem tartoznak bele az ember komfortzónájába. És a Szavakba zárva pontosan ilyen - a könyv elolvasása után nehezen tudom elképzelni, hogy létezik bárki, akinek ez a könyv szórakozást ígérne, mégis fontosnak érzem, hogy minél többekhez eljusson.

A ​könyv lapjain hét ember töredékes emlékekből próbálja rekonstruálni a titokzatos férfi, Benedict Ryś életét. Az érzéki hangulatokban bővelkedő történet részben az egyetemek világába kalauzolja az olvasót, részben pedig egy mediterrán étterem sorsa körül bonyolódik. Biztos, hogy ismerünk egy embert? A regénybeli hetek is azt hitték, de a történet végére (stílusosan) mintha egy hagymát hámoznánk, rétegről rétegre bomlik szét a rejtélyes férfi története, közben feltárul azoknak a sorsa is, akik róla beszélnek.

A regény mítoszokat épít és rombol le egyszerre, és folyamatosan felteszi az elmondhatóság kérdését: ugyanazt értjük-e a szavakon, vagy amit mondunk, az másoknak egyfajta „idegen nyelv”? Mekkora szabadságunk van a nyelv használatában, vagy inkább szavainkba vagyunk bezárva? Megismerhető-e egy ember teljes valójában, vagy a róla alkotott leírások csak szeletei a személyiségének? És ezek vajon mennyire tükrözik a valóságot?

Wit Szostak regénye 2021-ben Lengyelországban elnyerte a legjobb irodalmi mű közönségdíját, az ArtRage irodalmi díjat.

A borító

Ez a borító szerintem nem szép, sem a színek nem tetszenek, sem a tematika, és a legkevésbé az elkerekedő száj, amibe a címet írták. Az egyetlen, amit értékelni tudok, az az ötlet, és az ego tipográfiai megjelenítése. Szép magyar nyelvünk összes "én" szinonimáját összeszedték. Hogy ez tényleg tükrözi-e a könyv témáját? Meglepően igen. Egy bizonyos vonatkozásban. Elvégre az, akiről a könyv szól, már nem beszél magáról, de azok, akik beszélnek róla, mind egy szálig az "én" tükrében teszik.

3/10  (nem, ez tényleg nem tetszik, pedig a Metropolis Media mostanában zseniális borítókat készít.)

A belív - így, egyben, mert ezúttal olyan tökéletes összhangban van a könyv, hogy nehéz lenne egymástól elvonatkoztatva elemezni a stílust, a szereplőket és a történetet.

Ha a korábban olvasott, az SzK sorozatban megjelent könyvhöz, A rövid mondatok földjéhez szeretném hasonlítani, akkor ez a könyv pont az ellentéte. Már az első sorától kezdve nehéz. "Már nincs itt." - szól az első mondat, és ezzel le is teszi az alapkövet. (Megjegyzem, itt semmi panaszom nincs a tördelésre.)

Egy olyan emberről beszélünk végig, aki fiatalon, egy autóbalesetben meghalt, és a következőkben felidézzük mindazt, hogy hogyan élt. 

Az egymást követő fejezetek olyanok, mint a gyászbeszédek egy temetésen. Emlékezünk. Olyasvalakire, akit mi, olvasók nem ismertünk - távoli rokonok vagyunk, akik eljöttünk a temetésre, és lassan lelepleződnek előttünk életének építőkockái, megismerjük azt, hogy milyen hatással volt a családjának, közeli barátainak életére. De nem ismerjük meg őt igazán, hiszen már nem beszélhet magáról, már nem oszthatja meg velünk az őszinte gondolatait.

Megosztják hát mások az övékét. Az apja, a felesége, a barátai. Ki közelebbről, ki távolabbról ismerte Benedykt Ryś-t. De az elvesztésének fájdalma átszivárog az olvasó lelkébe, és fájó ürességet hagynak maguk után még a vidámnak tűnő gyerekkori emlékek és a lázadó kamaszkor képei is. Valahol ebben rejlik a könyv zsenialitása. 

A stílus egyébként mesterien illeszkedik ebbe a közegbe. Elmélyíti az érzelmeket, néha tudatosan ismétel, máskor csapong; a történet elbeszélői pedig elkülönülnek egymástól. Bár olvasni nem könnyű, de megéri. Az összes közül számomra Józef, az apa elbeszélései voltak a kedvenceim. Talán azért, mert ezek az elbeszélések mennek a legmélyebbre, ezek idézik fel kendőzetlenül az elmúlt élet legsötétebb árnyait, és azokat az árnyékokat, amelyeket Benedykt Ryś vetett a családjára.

Szeretnék még kiemelni két zseniális húzást. Az egyik a fejezetek tagolása - a nagyobb egységeket az étlapokon is megismert fogások (előételek, második fogások, desszert) jelölik, míg a kisebb egységeket az elbeszélők nevei. Benedykt Ryś pedig, filozófus létére éttermet alapított és vezetett, innen a párhuzam.

A másik zseniális húzást pedig a könyv vége felé kapjuk. Ez ismét Weronika elbeszélése, ugyanaz, amit az elején olvashattunk, csak most megkapjuk a cenzúrázatlan szöveget. Áthúzott sorok jelzik mindazt, amit már nem illik elmondani egy gyászbeszédben. És ezekkel együtt, a könyv ismeretében üt igazán nagyot a történet.

Nehéz olvasmány volt, de mély nyomot hagyott - sokkal mélyebbet, mint amit előzőleg sejtettem, hogy fog.

9/10 

Kiknek ajánlom?

Bárki, aki a kezébe veszi ezt a könyvet, vegyen előbb egy mély levegőt. Nem lesz könnyű utazás, mert bár látszólag Benedykt Ryśt ismerjük meg, de valójában ezt az utat a saját lelkünkben tesszük meg. A könyv minden szava megéri. 

A recenziós példányt hálásan köszönöm a Metropolis Mediának!