Azok a fránya koncepciók
Rengeteg módszerrel találkoztam, ami biztos tippet ad arra, hogy hogyan írjunk regényt. Ehhez hozzátartozik, hogy az első ilyen tippjeimet az olvasmányaimból szereztem, méghozzá olyan regényekből, amelyeket ténylegesen szerettem olvasni, rajongtam értük, csak mégsem pont arról szóltak, amit én magam olvasni szerettem volna. (Hogy kezd el írni az ember 12 évesen... nem, az a regény nem nyilvános :D)
Az interneten viszont elképesztően sok tipp, trükk, módszer kering, és a nagyon sokadik átgondolása-kipróbálása után azt kell, hogy mondjam, hogy egyik sem működik.
Képtelen vagyok rendes vázlatot összehozni, méghozzá azért, mert a legtöbb ötlet írás közben érkezik hozzám, akkor, amikor wordre vetem a regényt, és nem pedig akkor, amikor egy exceltáblázatot vagy scrivener-doksit bámulok. Olyankor épp olyan üres az én agyam is, mint az előttem fekvő vázlatpontok. Ugyanakkor volt már, hogy összeszenvedtem egy vázlatot, amit aztán dobhattam is a süllyesztőbe, mert semmiféle kézirat nem született belőle.
Az egyetlen írói módszer, ami működik nálam, az az, hogy elkezdem írni, fejezetenként, abban az időrendben, amelyhez hasonlóra a végleges formát szeretném, mindezt egy csak fejben lévő, képlékeny vázlattal. (vagy nagyon-nagyon hiányos, és szintén képlékeny vázlattal, amit egyszer leírok, aztán el is felejtem, és nagyon eltérek tőle.) Így legalább már készültek el regényeim, regénysorozataim, komplett történeteim.
Viszont vázlattól függetlenül az ember lánya nem feltétlenül jön rá, hogy miért unatkozik már írás közben is. Vannak olyan napok, hetek, amikor ráveszem magam, hogy írjak, legalább pár sort, csak ezt az egy jelenetet, csak ezt a fél mondatot... és végül nem jó. Rossz a dinamika, rosszul vannak elkapva a szereplők, egyszerűen nem működik, és a sokadik átszerkesztés után sem lesz jobb. Ilyenkor általában még ragaszkodom hozzá egy kicsit, még próbálom jobbá tenni, még csiszolgatom, javítgatom, egészen addig a pillanatig, amíg...
Amíg meg nem születik a jó koncepció. Egy olyan jelenetötlet, egy olyan világépítési részlet, egy olyan szereplő, helyzet, vagy csavar, ami mindig is ott volt a háttérben, aminek mindig is úgy és akkor és ott kellett volna megtörténnie, ahogy a másodperc törtrésze alatt eszembe jut. És az egész addigi szenvedés egy laza delete-gombbal távozik a regényből.
Ez a helyzet még tűrhető akkor, amikor csak néhány oldalt kell miatta visszatörölni (vagy átmenteni egy másik dokumentumba), de amikor rájössz, hogy egy egész regény járt így, amin egyébként hónapokat dolgoztál?
Jelenleg van nekem két projektem. Az egyik egy teljesen új sci-fi, egy komoly és komor hangvételű történet, a dokumentum fejlécén a "Lesz címe a sorozatnak" cím fut, baromi elegánsan kiemelve, és az első kötet alcíme sokatmondóan annyi: Az Ozirisz-program. Itt nem történt tragédia, a második fejezetben szépen megszülettek a főbb szereplők, bemutatkoztak és elkezdtek társalogni. A szereplőket megtartom, a szöveg viszont ment a szemétbe, mert nem hogy a jelenet nem volt jó, de sem a helyzet, sem a világépítés nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Mint később rájöttem, persze.
A másik projekt egy fantasy. Ez már csúfosabban járt. Közel száz oldalt írtam belőle, majd félretettem, és hosszú parkolójegyet váltottam neki, hogy egy kicsit csillapodjon, hátha rájövök, mi is a gond vele, miért nem terem meg a feszültség, amit mindenképpen szerettem volna.
Hát, tegnap rájöttem. És nincs benne köszönet, mert a regény egésze, hangsúlyozom, EGÉSZE megy a lomtárba. Amint újraírom, az egy könnyed hangvételű, vígjátékszerű, fantasy-akció-romantikus regény lesz. És igazán szórakoztató lesz. Ezt már most tudom.
Szóval koncepciók. Azt hinnéd, így jó lesz. Azt hinnéd, hogy ha órákat, napokat, heteket töprengsz rajta, akkor működni fog. Azt hinnéd, hogy le kell írni, részletes vázlatot kell készíteni hozzá. Azt hinnéd, számít, hogy mennyire tűpontos a dramaturgia, mennyire logikus a világépítés, mennyire érzékletes leírásokkal tarkítod a lapokat.
Nem.
A jó koncepció akkor érkezik, amikor nem számítasz rá. A múzsa homlokon csókol, és a másodperc törtrésze alatt egész jelenetek, világok, történetek, komplett regénysorozatok érkeznek meg hozzád, és érzed és tudod, hogy Ez Az. Ez az a sztori, amit meg akarsz írni, amit igazán szeretnél, amiben el fogsz tudni merülni, amibe már az írás pillanatában szerelmes vagy, amikor tényleg ott vagy a főszereplővel, átérzed, amit ő érez, amikor meg tudod lepni magad, mert szereplőid és a világod meg tudnak lepni. Ez az a varázslat, ami benne van minden olyan regényben, amiket tudom, hogy te is imádsz, és amikért olyan sokan rajonganak. Ha ez nincs meg, ha parancsra írsz úgy, hogy magadnak is parancsolnod kell, de a munka egy pillanatra sem élvezet, akkor a regény rossz lesz, és lehetsz bármilyen szóvirtuóz: ha te nem rajongasz a saját munkádért, más sem fog.
Várd meg a jó koncepciót! Minden más csak ujjgyakorlat.
Az interneten viszont elképesztően sok tipp, trükk, módszer kering, és a nagyon sokadik átgondolása-kipróbálása után azt kell, hogy mondjam, hogy egyik sem működik.
Képtelen vagyok rendes vázlatot összehozni, méghozzá azért, mert a legtöbb ötlet írás közben érkezik hozzám, akkor, amikor wordre vetem a regényt, és nem pedig akkor, amikor egy exceltáblázatot vagy scrivener-doksit bámulok. Olyankor épp olyan üres az én agyam is, mint az előttem fekvő vázlatpontok. Ugyanakkor volt már, hogy összeszenvedtem egy vázlatot, amit aztán dobhattam is a süllyesztőbe, mert semmiféle kézirat nem született belőle.
Az egyetlen írói módszer, ami működik nálam, az az, hogy elkezdem írni, fejezetenként, abban az időrendben, amelyhez hasonlóra a végleges formát szeretném, mindezt egy csak fejben lévő, képlékeny vázlattal. (vagy nagyon-nagyon hiányos, és szintén képlékeny vázlattal, amit egyszer leírok, aztán el is felejtem, és nagyon eltérek tőle.) Így legalább már készültek el regényeim, regénysorozataim, komplett történeteim.
Viszont vázlattól függetlenül az ember lánya nem feltétlenül jön rá, hogy miért unatkozik már írás közben is. Vannak olyan napok, hetek, amikor ráveszem magam, hogy írjak, legalább pár sort, csak ezt az egy jelenetet, csak ezt a fél mondatot... és végül nem jó. Rossz a dinamika, rosszul vannak elkapva a szereplők, egyszerűen nem működik, és a sokadik átszerkesztés után sem lesz jobb. Ilyenkor általában még ragaszkodom hozzá egy kicsit, még próbálom jobbá tenni, még csiszolgatom, javítgatom, egészen addig a pillanatig, amíg...
Amíg meg nem születik a jó koncepció. Egy olyan jelenetötlet, egy olyan világépítési részlet, egy olyan szereplő, helyzet, vagy csavar, ami mindig is ott volt a háttérben, aminek mindig is úgy és akkor és ott kellett volna megtörténnie, ahogy a másodperc törtrésze alatt eszembe jut. És az egész addigi szenvedés egy laza delete-gombbal távozik a regényből.
Ez a helyzet még tűrhető akkor, amikor csak néhány oldalt kell miatta visszatörölni (vagy átmenteni egy másik dokumentumba), de amikor rájössz, hogy egy egész regény járt így, amin egyébként hónapokat dolgoztál?
Jelenleg van nekem két projektem. Az egyik egy teljesen új sci-fi, egy komoly és komor hangvételű történet, a dokumentum fejlécén a "Lesz címe a sorozatnak" cím fut, baromi elegánsan kiemelve, és az első kötet alcíme sokatmondóan annyi: Az Ozirisz-program. Itt nem történt tragédia, a második fejezetben szépen megszülettek a főbb szereplők, bemutatkoztak és elkezdtek társalogni. A szereplőket megtartom, a szöveg viszont ment a szemétbe, mert nem hogy a jelenet nem volt jó, de sem a helyzet, sem a világépítés nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Mint később rájöttem, persze.
A másik projekt egy fantasy. Ez már csúfosabban járt. Közel száz oldalt írtam belőle, majd félretettem, és hosszú parkolójegyet váltottam neki, hogy egy kicsit csillapodjon, hátha rájövök, mi is a gond vele, miért nem terem meg a feszültség, amit mindenképpen szerettem volna.
Hát, tegnap rájöttem. És nincs benne köszönet, mert a regény egésze, hangsúlyozom, EGÉSZE megy a lomtárba. Amint újraírom, az egy könnyed hangvételű, vígjátékszerű, fantasy-akció-romantikus regény lesz. És igazán szórakoztató lesz. Ezt már most tudom.
Szóval koncepciók. Azt hinnéd, így jó lesz. Azt hinnéd, hogy ha órákat, napokat, heteket töprengsz rajta, akkor működni fog. Azt hinnéd, hogy le kell írni, részletes vázlatot kell készíteni hozzá. Azt hinnéd, számít, hogy mennyire tűpontos a dramaturgia, mennyire logikus a világépítés, mennyire érzékletes leírásokkal tarkítod a lapokat.
Nem.
A jó koncepció akkor érkezik, amikor nem számítasz rá. A múzsa homlokon csókol, és a másodperc törtrésze alatt egész jelenetek, világok, történetek, komplett regénysorozatok érkeznek meg hozzád, és érzed és tudod, hogy Ez Az. Ez az a sztori, amit meg akarsz írni, amit igazán szeretnél, amiben el fogsz tudni merülni, amibe már az írás pillanatában szerelmes vagy, amikor tényleg ott vagy a főszereplővel, átérzed, amit ő érez, amikor meg tudod lepni magad, mert szereplőid és a világod meg tudnak lepni. Ez az a varázslat, ami benne van minden olyan regényben, amiket tudom, hogy te is imádsz, és amikért olyan sokan rajonganak. Ha ez nincs meg, ha parancsra írsz úgy, hogy magadnak is parancsolnod kell, de a munka egy pillanatra sem élvezet, akkor a regény rossz lesz, és lehetsz bármilyen szóvirtuóz: ha te nem rajongasz a saját munkádért, más sem fog.
Várd meg a jó koncepciót! Minden más csak ujjgyakorlat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése