Széthullott birodalom - avagy az első omnibusz-kiadásom esete

Nem szoktam megijedni a hosszú könyvektől, sokszor a négy-ötszáz oldal segít elmerülni a történetben, kibogozni minden érdekes szálat, és igazán megszeretni a szereplőket és a világot. Sokszor szerzek be teljes sorozatokat is, most is nem kevesebb, mint három trilógia vár még rám. De ez volt az első olyan könyvem, amelyet úgy vettem meg, hogy a sorozat mindhárom részét egyetlen kötetbe nyomtatták, és meg kell, hogy mondjam, az 1300 oldal még nekem is ijesztő volt. Semmi hitegetés, hogy ugyan már, csak az első kötetet kell elolvasnod, aztán majd eldöntöd, vagy hogy már csak kétszáz oldal van hátra ebből a részből, nézd, milyen sokat haladtál, szorgosan lépeget előre a könyvjelző... 

Ó, nem. Jorg Ancrath mind az 1300 oldalnyi elbeszélésével a nyakam köré fonta véres ujjait, és a végéig nem eresztett. Utána is csak vonakodva.

Eleinte, a Tövisek hercegének első oldalain még úgy gondoltam, hogy egy "tipikus" középkori fantasyval akadt dolgom, hiszen a közeg annyira ismerős volt korábbi olvasmányaimból, hogy nem is tudtam másra tippelni. Voltak persze elhintett utalások, olyan szakszavak, amelyeket jelen korunkban is kizárólag a tudósok használnak, olyan kifejezések, amelyek egyszerűen nem illettek ebbe a mágikus, kardokkal és botokkal gonosztevő, holtakat feltámasztó korba. 

Aztán Jorg összeveszett egy ezeréves mesterséges intelligenciával, és innentől kezdve már tökéletesen értettem mindent.

"Tarts ki, vagy pusztulj el, de meg soha ne hajolj."

A világ hihetetlenül szépen lett kidolgozva. Mark Lawrence fejben felépített egy, a jelen korunknál jóval fejlettebb társadalmat (én legalább két-háromszáz évet saccolok), aztán elpusztította, és hozzáadott ezer évet. Az új világot megtöltötte mágiával és elképesztő politikai feszültségekkel, a legszörnyűbb emberi bűnökkel, brutalitással, megfűszerezte az elfelejtett a tudás és a technológia morzsáival, és az egyenletbe beillesztett egy 14 éves, gátlástalan kis szörnyeteget, aki császár akar lenni.

Hűha.

"Lehet, hogy mindennap meghalunk. Lehet, hogy minden hajnalban újjászületünk, egy kicsit megváltozva, egy kicsivel odább az úton. S ha már elegendő nap áll közénk meg a közé, aki voltunk, akkor idegenek leszünk. Lehet, hogy ezzel jár, ha felnövünk."
 

Jorg nem tartott rá igényt, hogy megszeressem, de mégiscsak sikerült. Talán éppen azért, mert annyira ágált ellene. A történetek mindig két (vagy több) szálon futnak, mindig jelen van Jorg jelenkori és fiatalabb énje. Mondhatná, hogy felnőtt és gyerek, de ez csak a második kötettől igaz, az első kötetben még a 14 éves ágrólszakadt útonálló herceg áll párhuzamban a 10 éves, gondos úri képzésben részesült ifjúval, azelőtt, hogy a világot szétrepesztő tragédia egyáltalán megtörtént volna, hogy Jorg fennakadt volna egy tövisbokron, és onnan volt kénytelen végignézni, ahogyan minden darabokra törik körülötte.

Szerettem a világot felperzselő ifjút, aki kétségbeesetten keresi magában a jót, de nem találja; szerettem a lelkiismerete alatt görnyedő, felnőtt Jorgot, aki hidegebb fővel esik a saját bűneinek csapdájába, de végig egyenes háttal, felvetett fejjel vállalja, hogy igenis, ez ő, nem magyarázkodik, nem próbál megfelelni, és nem kímél senkit, aki az útjába áll. Szerettem Makint, és néhányat az országúti testvérek közül is, szerettem Gorgothot, Mianát és Katherine-t, az összes olyan szereplőt, akik közül, jobban belegondolva, egy sem volt méltó a szeretetre. 

Jó volt olvasni a kalandjaikat, és nem csak a kalandjaikat, a felfedezéseiket is, az elhintett titkokat. Szerettem a Százak értelmetlen háborúját és politikai ármánykodásait, a bábjátékosok szövevényes játékát, és az eljövendő, sötét újkorra maradt, digitális szellemek közül is néhányat.

"A járatlan utakkal az a helyzet, hogy többnyire jó okkal járatlanok."

A könyv nyelvezetét szépirodalmi igényességűnek ígérte a fülszöveg, és ebben teljes mértékben igaza volt. A szörnyetegek örvénylő tengerében elgondolkodtató kifejezések, gyönyörű szófordulatok, metaforák tartanak a felszínen.

Nem mondanám, hogy meglepett a vége, a sorozat bizonyos tekintetben kiszámítható volt, de újra és újra meg tudtak lepni Jorg cselekedetei, az élethez és a halálhoz való hozzáállása, a múltbeli bűnei és a szörnyűségek. És az, hogy Jorg végső soron nem más, mint egy gyerek, aki szeretetre vágyik, és aki túl korán elvesztette a lehetőséget, hogy szeressék.

 "A szentek ugyan bármikor elbukhatnak, de a kárhozottak mindig megváltásra áhítoznak."