Egy kegyetlen dal - még friss az élmény

Vegyes várakozásokkal kezdtem olvasni ezt a könyvet, elvégre nem is olyan régen avattam kedvenccé a Viszályt, úgyhogy veszélyes volt belekezdeni egy másik, ezúttal valóban ifjúsági történetbe Victoria Schwabtól. A fent említett történettel jó magasra tette a lécet. Elvégre ritkán szeretek bele egyszerre a főhősbe és a főgonoszba (a főhős mentségére szóljon, hogy egy pillanatig sem akart hős lenni), és ritkán ránt be egy könyv úgy, hogy a nézőpontok és idősíkok közti ugrálás nem vet ki az olvasásból. A Viszálynál pedig pont ez történt.

De most az írónő másik, dualógia-indító kötetéről essék szó, az Egy kegyetlen dalról, amely legalább annyira tetszett, mint a Viszály.


Egy ​városban, amelyet háború dúl, és utcáit szörnyek róják, sehol sem vagy biztonságban.
A város kettészakadt. Északot a rettegett Harker-család uralja, a Déli Várost pedig a Flynn-klán. Háborújuk szó szerint szörnyeket szabadított el a világban: lényeket, amelyek mások félelmével, húsával és vérével… vagy a lelkével táplálkoznak.
Kate Harker másra se vágyik, csak hogy bebizonyíthassa apjának, a keménykezű Harker-családfőnek, hogy ugyanolyan kegyetlen, mint ő. Kate ember, de szörnyé akar válni.
August Flynn másra se vágyik, csak hogy jó ember lehessen, jószívű, mint apja, az ártatlanok védelmezője. Csakhogy egyetlen dallammal képes elragadni és elemészteni a védtelenek lelkét. August szörnyeteg, de emberré akar válni.
Egy nap lehetőséget kap, hogy segítsen: magát a nagyszájú Kate-et kell szemmel tartania, akit éppen újabb iskolából tanácsoltak el.
A háttérben azonban soha nem látott fenyegetés ébredezik. August és Kate több választásra kényszerül: hősök lesznek, vagy a sötétség oldalára állnak – barátok lesznek, vagy ellenségek. Döntésük tétje nem pusztán az életük, a város jövője is ezen áll vagy bukik.


A fülszöveg és a zseniális borító egyszerre keltette fel az érdeklődésemet, ha az írónő neve nem lett volna elég, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy lecsapok erre a könyvre már a megjelenéskor. A könyvhetes szerzeményeimmel együtt ért haza velem, és az olvasnivaló-lista elejére törte magát. 

A világ szerkezete önmagában is megragadó. Adott egy város, amelyet nem azért kell megvédeni, hogy a szörnyek ne jussanak be a határon belülre, hanem épp ellenkezőleg: azért, hogy ne jussanak ki. Egy város, ahol az erőszakból, a bűntényekből szörnyek születnek. Démonszerű Corsaiok, akik széttépik az embereket, vámpírszerű Malchaiok, akik valóban nem sokban különböznek a klasszikus vámpíroktól, bár a fényt jobban bírják, és Sunaiok, a legrettenetesebb, embernek tűnő, nehéz titkokat rejtő szörnyetegek. Ami azt illeti, egyikükkel sem futnék össze szívesen, de itt, a lapok között élveztem a társaságukat.

És akkor ott van a negyedik szörnyeteg-csoport, akiket a könyvben egyszer sem neveznek szörnyetegnek, és mégis ők a legrosszabbak mind közül: az emberek.

Kate Harker és egyetlen életben lévő családtagja a legideálisabb példa erre. Maga Kate még túl fiatal ahhoz, hogy tényleg szörnyeteg legyen, bár mindent megtesz érte - de végtére is csak egy kamaszlány, bármennyire kegyetlennek is próbálja mutatni magát. Talán épp emiatt a kőkemény felszín alatti sebezhetőség miatt szerettem meg úgy igazán. És azért, mert nem csak a hangjával, a pillantásával és a viselkedésével éri el azt, hogy igazán keménynek tűnjön, de nem bújik visítozva a sarokba akkor sem, ha meg kell küzdenie az életéért. Az öklét ritkán, de a késes öngyújtóját (nekem is kell egy ilyen!), a vaskarókat, netán a térdét szorgalmasan használja :D  

Az apja meg egy igazi szörnyeteg, extra házi kedvencekkel. Ő egy pillanatig sem lett szimpatikus még az én kifacsart ízlésemnek sem.

Nem úgy Leo karaktere. Kegyetlen volt, számító, brutális, és végig tökéletesen vitte a August ellenpontját. Nem kérdőjelezte meg önmagát, és tette, amit tennie kellett - sokszor sokkal többet is.

És akkor August. Egy szörnyeteg, aki ember szeretne lenni, egy fiú, aki bűnösök lelkét rabolja el pusztán azzal, hogy megszólaltatja a hegedűjét. A hegedűszólókkal szembeni minden ellenérzésem ellenére is elbűvölt ez a karakter akkor is, amikor embert játszott, és akkor is, amikor épp nem. Az első pillanattól szerettem és drukkoltam neki. És minden fájdalmával, lelki mélypontjával együtt ő volt az, aki igazán közel került hozzám.


A történet önmagában akciódús, feszült, és egy cseppet ifjúsági is. A Viszályban még hiányoltam a jó akciójeleneteket, itt viszont végre kaptunk belőle némi ízelítőt, főleg a végén sikerült kifejezetten izgalmasra. Őszintén szerettem, a közepétől már úgy olvastam, mintha egy Malchai üldözne végig a lapokon. 

A sztorit hasonlították már a Rómeó és Júliához is, de én vajmi kevés hasonlóságot találtam. Igen, adott egy város és két család háborúja (bár itt legalább fegyverszünet van éppen), és az a város is Verity, ami egy cseppecskét rímel Veronára, de hogy szerelmi szálat nagyítóval is csak épphogy találtam, az is biztos. Szerencsére megúsztuk az ifjúságikban követelménynek számító instalove-ot, és semmiféle szerelmi háromszög nem szerepel a sztoriban. De még romantika sem. Sokkal fontosabb, sokkal emberibb és szörnyűbb kérdéseket feszeget ez a regény, és a két kamaszunknak nincs sok ideje holmi enyelgésre. És valljuk be, Kate és August sem az a típus...

Viszont felmerült bennem egy elmélet, miszerint Victoria Schwab sem veti meg az animéket, de legalábbis a japán kultúrát. Az önmagából kifordult világ felépítése, a falak nélkül is klausztrofób város csak az egyik fele ennek; sokkal inkább gyanakodtam akkor, amikor részletes leírást kaptunk a Malchaiokról, és amikor egy Sunait is láttunk a valódi alakjában. Ezek engem egy egészen cseppet az animék világára emlékeztettek, jó értelemben. Nem tudom, hogy helyes-e a gyanúm, de ha Victoria tényleg szeret elmerülni az animékben/mangákban, akkor van egy közös érdeklődési körünk :D

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Csuka-átok - könyvajánló

A valószerűtlenség elmélete - könyvajánló

Tokióban ébredek - kritika