Hagyjuk el a komfortzónát, legalább egy kicsit!

Az úgy kezdődött, hogy van egy molyos kihívás, amit ezúttal komolyan is veszek - a címe Molysakk címkékkel, és mindenkinek ajánlom, akinek van kedve kalandozni és taktikázni -, és hogy-hogy nem, ezúttal csak egy olyan mezőre tudtam lépni, ami kívül esik a komfortzónámból. Ez pedig az utazás volt. Eddig is volt egy nagy rakás könyvem a tervezett listán, de ez speciel nem volt köztük.

Hogy miért is?

Mert először 2002 nyarán kezdtem el olvasni ezt a könyvet, és az akkoriban benne hagyott színházjegy tanúsága szerint a hetvenedik oldalig jutottam. (Egy kártyanaptár is bizonyítja egyébként, hogy tényleg idestova 16 éve történt mindez.) Arra emlékeztem még, hogy akkoriban nagyon-nagyon utáltam ezt a könyvet. Nem annyira, hogy tíz oldal után letegyem, mert nem is értem, miről vakerál ez a hülyegyerek, de annyira azért mégis, hogy az igazi kalandok előtt hagyjam a fenébe, és meg is feledkezzek róla.

Kemény volt, nem is adnám se gyerek, se kamasz kezébe, ez a történet a mai digitális korban már csak felnőtt fejjel érthető. Különben is, még a végén a kölkek eltanulják a sok ökörséget.

Huckot még csak-csak megszerettem. Szörnyű ötletei vannak, és még szörnyűbben kivitelezi őket, de valahol szórakoztató a kölyök. Tomot, amint előkerült, és előadta a "hogyan kerítsünk semmiségből világraszóló hülyeséget" című ötleteit, hát... egy kiskanál vízbe bele tudtam volna fojtani. A két potyautast, a királyt és a herceget meg már akkor lelőttem volna, hogy először felbukkantak. Jim jóravaló figura, de az is olyan sötét, mint a holdvilág nélküli éjszaka, és ezt most tényleg nem a bőrszínére értem. Mondjuk Huck néha megjegyzi, hogy Jim milyen jóeszű, na de mihez képest?!

Szidom itt a szereplőket, pedig a sztori, az nem volt rossz. Nagy kaland és nagy utazás, és ha épp nem háborgott bennem a gyilkos szándék, akkor remekül szórakoztam. A főbb szereplőknek ugyan nem volt sok sütnivalójuk, de a fel-felbukkanó epizódszereplőknek se több. Szóval egy pár oldal után már elkönyveltem magamban, hogy történelmi korparódiát olvasok, és ezzel aztán megbékéltem. 

Néha izgultam, néha úgy voltam vele, hogy jó, csak haladjunk már. Ugyan Mark Twain úgy kezdi a könyvet, hogy ne keressünk benne se cselekményt, se tanulságot, de volt benne mindkettő. Feszes szerkezetű könyv, kiváló érzékkel adagolja a történéseket, és amint az ember megbarátkozik a nyelvezetével, már olvastatja is magát. A kalandokat egymásba fűzi szépen, egyikből következik a másik, és dramaturgiailag sem találni kivetnivalót. Tanulságként pedig levonom, hogy ha valaha fiam lesz, pórázon kell tartanom.

Forrás: https://www.deviantart.com/windam

Szórakoztató élmény volt a Huckleberry Finn kalandjai. A Tom Sawyert ezek után egész biztos, hogy nem fogom elolvasni, mert a címszereplőtől már itt elkapott a vakaródzhatnék, ez a jó nyolcvan oldal is sok volt belőle, amikor fel-felbukkant. Viszont a disztópiák, hard sci-fik és fantasyk között nem ártott olvasni egy ilyen klasszikusnak számító művet is. Egy szóval örülök, hogy a kihívásra ezt vettem a kezembe, és egyúttal leróttam a világirodalom előtt egy 16 éves tartozásomat.