Test-kincugi - könyvajánló

 Ezúttal egy nehéz, de annál fontosabb könyv került terítékre. A Test-kincugi című kötet, bár kívülről vékonynak tűnik, de mondanivalóját tekintve olyan súlyos gondolatokat tartalmaz, amitől egy kicsit úgy éreztem, hogy az erejével elsodor. 

Miért is?

A kincugi a törött kerámiatárgyak javításának művészi módja a japán kultúrában: folyékony arannyal vagy platinával ragasztják össze a törés helyét, hogy egy esztétikailag új műalkotás jöjjön létre.

A szerző a kincugit kiterjeszti a testre is, saját tapasztalat-töredékeiből rakja össze hősnője alakját – aki viszont a betegség ellen harcolva darabokra hulló életét, méltóságát, érzékiségét, nőiségét próbálja saját erőből összefoltozni. A regény szikár, önsajnálatba soha át nem csapó nyelvezete az a nemes anyag, amely egybefogja ezeket a töredékeket.

Ezúttal három szempontot fogok felsorolni (és nem fogok pontozni, mert ez nem az a műfaj.)

A borító:

Bár a színválasztás nekem személyesen egyáltalán nem tetszik (én inkább kéket választottam volna), de maga az ötlet és a formák nagyon is. A könyv előlapján egy kincugi-művészettel megreparált kép látható, és egy eltűnő alak, akinek egyes részei élesen kirajzolódnak, mások pedig jóformán a homályba vesznek. Nagyon érzékenyen és szépen megalkotott borító.

A mondanivaló:

A könyv üzenete egészen elsöprő erejű. Egy kétségbeesett küzdelmet ír le: küzdelmet a mellrákkal a diagnózistól a borzalmas kezelés végéig. Ez a könyv mindannyiunk számára fontos olvasmány lehet - hiszen alig van olyan ember, akinek valamelyik ismerőse, rokona ne járta volna meg valamelyik hasonló poklot. A kötet segít tisztábban látni, hogy mit is jelent egy ilyen küzdelem, és segít abban is, hogy ha egyszer nekünk is szembe kell néznünk a rákkal, hogyan tegyük. Egy útmutatás a kitartáshoz akkor is, ha minden reménytelennek és kilátástalannak látszik. Mert mindig van remény, mindig van megoldás.

A megvalósítás:

A könyv, épp ugyanúgy, ahogy maga a főszereplő, töredékekből áll össze. Apró, legfeljebb két-háromoldalas kis jelenetekből, élénk gyerekkori visszaemlékezésekből és épp olyan éles jelenkori képekből tevődik össze. Mintha egy élet a padlóra esett volna, és most apránként szednénk fel a szilánkjait, hogy összeillesszük őket. Ebből a szempontból mesteri.

Az elbeszélés módja viszont számomra egyáltalán nem volt emészthető, mert E/2-ben íródott a teljes könyv - erről korábban már írtam posztot. A legnagyobb problémám, hogy minden veled történik. Te vagy az, aki elesett a játszótéren, te vagy az, akit elhagyott a férje, te vagy az, akit rákkal diagnosztizáltak, és te vagy az is, aki apránként megpróbálja összerakni magát. Emiatt a könyv még a szokásosnál is nehezebb, nyomasztóbb, a szenvedések még borzalmasabbak, a nyomasztó részek még nyomasztóbbak - és van belőlük bőven -, és bár tagadhatatlanul nagyon fontos és nagyon komoly, mély hatást kelt, én csak saját felelősségre ajánlom.

Összességében:

Kettős érzéssel tettem le ezt a könyvet, pont az E/2-es narráció miatt. Tanulhattam volna belőle ugyanennyit, ha megnevezett főszereplőről olvasok? Igen, ebben biztos vagyok. Ugyanígy megismertem volna a küzdelmeket, és a kitartás fontosságát akkor, ha egy ismeretlen karakter megy végig ugyanezen az úton? Igen, ebben is biztos vagyok. Az elbeszélés módja viszont nem tálcán kínálja a tapasztalatokat, hanem egyenesen lenyomja a torkodon. És pont ilyen tapasztalatokat! Brr!

Szóval mondanivalójában, történetében, szerkesztésében a könyv mestermű. Az elbeszélés módja miatt viszont számomra nagyon rossz élmény volt - meglehet, ezzel pont kiváltotta azt a hatást, amit ki akart váltani.

A recenziós példányt köszönöm a Metropolis Mediának!