Üvegkert - könyvajánló

 Üvegszilánkok. Valaki összetört egy zöld sörösüveget, egy füstös borosüveget és egy tiszta tejesüveget, összekeverte a darabjait egy tálban, hogy azokból egy gyönyörűen szikrázó, új képet alkosson.

Ilyen érzést keltett bennem az Üvegkert, ami talán a legszebb könyv, amit az utóbbi időben olvastam.

Olyan könyv volt ez, amit nem akartam szeretni, de megszerettette magát, amihez nem akartam kötődni, de hozzám kötődött. Olvasni egyszerre volt szívszorító és felemelő. Letenni nehéz. Elfelejteni lehetetlen.


Kisinyovban ​vagyunk, Moldovában, a kommunizmus végén. A kis Lasztocskát Tamara Pavlovna kiveszi az árvaházból. Az elsőre kedves gesztus mögött félelmetes valóság rejlik: munkaerőre van szüksége a mindennapi üveggyűjtéshez. A kislányszíve szerint moldávul beszélne, de kénytelen gyakorolni az orosz nyelvet, mert nevelőanyja megbünteti, valahányszor eltéveszti a szavakat. Idővel megtanulja, hogyan kell üveget mosni, koldulni, és elutasítani a férfiak közeledését. A külvárosi ház lakóközössége válik új családjává, itt emberséges bánásmódot, szeretetet is kap.

Az Üvegkert tragikus és szívbemarkoló, ugyanakkor meghitt történet a gyermekkori traumákról és az identitáskeresésről egy multikulturális, kétnyelvű környezetben. Egyúttal levél is, amit a felnőtt Lasztocska ír elképzelt szüleinek. A könyv azt példázza, hogy az elhagyatottság érzése, a szeretet hiánya és az anyai nemtörődömség okozta sebek nem gyógyulnak be, örökké kísértenek felnőttként is. És azt, hogy az összes fájdalom mélyén, mindig ott rejlik a szépség.

Tatiana Țîbuleac regénye 2019-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.


Az értékelésemet ezúttal is pontokra szedem, de nem fogom külön csillagozni - a könyv a maga teljességében 10/10.


A borító

Ezúttal a borítóval elégedett vagyok. Megkapó, figyelemfelkeltő, és bár számomra kicsit túl narancssárga, de a központi motívum hűen tükrözi a könyv hangulatát. A tipográfia egyszerű - talán túl egyszerű - de legalább nem vonja el a figyelmet a széttört üvegben felsejlő arcról.


A stílus

Igen, itt is lesz egy kis negatívum, ez  pedig a fordítást érinti. A könyvben rengeteg cirill betűs szó van, amit a nálam idősebb generáció gyerekkori traumáinak köszönhetően el tud olvasni, de én, aki a rendszerváltás után születtem és jártam iskolába, soha nem tanultam oroszt (az egyebekről nem is beszélve), úgyhogy engem zavart, hogy még a lábjegyzetben sem kaptam meg a megfejtéseket fonetikusan. 

Ettől eltekintve a stílus nagyon egyszerű és szép, mesélő és sodró, lendületes. A képek kiváltják azt a hatást, amit ki kell váltaniuk, a leírások találóak, olykor gyönyörködtetőek, máskor gyomorfacsaróak, úgyhogy lényegében minden a helyén van. Engem már az első pár mondattal berántott a könyv, és utána is nagyon kényelmes volt olvasni.


A szereplők

A könyv oldalról oldalra emlékeztet rá, hogy nincsenek jó és rossz emberek. Emberek vannak. Vannak önző tulajdonságaik és vannak jó tetteik. Szerencsésebbek vagy szerencsétlenebbek a többieknél. Gazdagabbak vagy szegényebbek. Életrevalóak vagy ostobák. Mindenkinek jut valami, a félkezű-féllábú veteránnak, a félszemű kisfiúnak, a széparcú szajhának, de még a kapzsi és kegyetlen Tamara Pavlovnának is. A szereplők nem megalkotott karakterek: az élet írta őket. Ha más néven is, de biztos vagyok benne, hogy valahol léteznek.

Lasztocska viszont egy árva, szerencsétlen, elhanyagolt kislány, aki életének elején már egy cukros papír gyönyörűségét is áhítattal csodálja, aki zokszó nélkül mossa a mocskos üvegeket, és aki folyamatosan tanulja az életben maradás művészetét. Története egészen kis korától karrierje csúcsáig tart, ahová nem csak szerencséje, de szorgalma és kitartása is viszi. Orvos akar lenni - hát az üvegmosó kislányból a klinika főorvosa lesz. De vajon mikor lesz boldog?


A "világ"

Bár ez egy nagyon is valódi, nem is olyan régi kor, de Moldováról az az érzésem, hogy egy másik világba csöppentem. Egy olyan világba, ahol senki nem beszél oroszul, mégis mindenki oroszul beszél. Mert a moldáv már szégyen. Ahol mindenkinek megvan a saját helye a társadalomban, és minden hely más és más, ahol jó helyre születni művészet, és ahol az árvák olyan kilátástalanul indulnak neki a világnak, hogy az már önmagában fáj.


A történet

Üvegszilánkok: ha földhöz vágunk egy sörösüveget, csak szilánkok maradnak belőle. Csillogó, de éles, veszélyes üvegcserepek, amikkel bármikor megvághatjuk az ujjunkat. Sőt, ha nem vigyázunk, a talpunkba állnak, és soha nem szabadulunk meg tőlük. 

Igen, pontosan ilyen ez a könyv. Egy törött üveg, aminek összekeveredtek a szilánkjai. Az emlékek látszólag összefüggéstelenül sorakoznak egymás mellett, minden jelenet egy-egy segélykiáltás, vád, átok a sorsra; minden szépség magában rejti a tragikus veszteségek emlékét. A történet pedig csak akkor válik teljessé, ha már minden egyes cserepet összeszedtünk.

Ez a történet is csak a végén válik igazán teljessé, mert miután megismertük a szilánkok csúfságát, végül elénk tárul azok szépsége is.


Hogy kinek ajánlom?

Bárkinek, aki szeretne elmélyedni egy különleges hangulatú, kicsit nyomasztó, de ugyanakkor nagyon szívhez szóló történetben. Mindenkinek, aki szeretne megismerkedni Moldovával. És legfőképpen azoknak, akik szeretik az igényesen szerkesztett, gyönyörűen megírt könyveket.


A recenziós példányt ezúttal is köszönöm a Metropolis Mediának!


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Semmi lányból Nem semmi lány

Narrációs formák és lehetőségek

A szeretet gravitációja - könyvajánló